Tűzfészek a falu közepén – Gyufagyár Parajdon

Székelység 1990. (I. évfolyam) 4. szám, 5-6. oldal

Szerző: Zsigmond József

A XIX. század első feléig még nem beszélhetünk kialakult faiparról a Sóvidéken. Ezen a téren ugrásszerű fejlődést jelentett a parajdi gyufagyár létesítése. Egy korabeli újságíró tollából, meg a marosvásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamara évi Jelentéseiből ismerhetjük meg részletesebben ennek áttekinthető történetét, miszerint egy Hafner nevezetű tőkés 1858-ban rakta le a gyufagyár alapját Parajdon, a falu kellős közepében, mint ahogyan a korabeli hírlapíró is megírta: "A falu kellős közepén működik ez a tűzfészek". Az alapok lerakása után ismeretlen okok miatt valameddig elhúzódott az építkezés. Majd később a pesti (osztrák-német származású) Reitter testvérek vették át, és Reitter József vezetésével fölépült és beindult az annak idején nemcsak a Sóvidék büszkeségének mondható, de országos szinten is elismert ipari létesítmény, ahogyan a korabeli újságíró jellemezte: „ ... betekintünk a gyufagyárba, hazánk egyik legjelentősebb műhelyébe".
A gyufagyár termelési folyamata a vízikerékkel üzemeltetett szálkakészítő malomban kezdődött, ahol egy-egy Darmstand, Chemitz és Durlach típusú gyalugéppel hasogatták a gyújtószálkákat a „kurta öl” hosszúságú lucfenyőtőkékből, és kéveszerű nyalábokba kötözték a „több láb hosszú gyufaszálakat”. Pallódeszka hasításra és darabolásra több körfűrész volt beszerelve: a későbbiek során pedig egy keretfűrészt (gáttert) is szereltek erre a célra. A szálka készítő malom szomszédságában egy több helyiségből álló hosszú épület volt, amelynek egyik helyiségében egy gépi berendezés „ ... kéveszerű nyalábokba kötött több láb hosszúságú gyufaszálakat apróz kívánt nagyságúvá az osztályozó gép előtti szabályozó fémlapon, mint egy dohányvágó”. Az így felaprózott gyufaszálakat egy másik helyiségben levő rostára helyezték és annak ide-oda mozgatása által a rosták alá helyezett nyomdabetűrámákhoz hasonló táblák hézagaiba hullottak alá a szálkák. Majd a rámákba foglalt gyufaszálakat gyermekek szállították a bemártóba, ahol egy üstben állandóan hevített kénoldatba mártogatták a gyufaszálak végeit és innen a szárító fülkékbe helyezték. Szikkadás után a különbözően színezett foszforoldatba mártogatták a gyufaszálak végeit, s újra a szárítóba kerültek, ahonnan majd száradás után a csomagolóba vitték, ahol többnyire lányok dolgoztak, s a munkamegosztás szerint: egyik skatulyába helyezte a szálakat, a másik lefödte, a harmadik rendezgette s a többiekkel együtt százanként csomagolták, hogy az megfeleljen a hosszútávú szekerezésnek. Egy külön helyiségben gyártották a gyufa „tartályait”, az un. skatulyákat, egy Chemnitzből hozott géppel.
A gyufagyárban parajdiak, Alsó-és Felősófalviak dolgoztak viszonylag kezdetleges munkakörülmények mellett, bár a gyufagyár létezése jótékony hatással volt a falvak lakosainak anyagi helyzetére, Parajd városiasodására. A parajdi gyufagyár az évi 20-25 millió csomag gyufa termeléssel, aminek 200-250 ezer forint volt az évi tiszta osztaléka a befektetett tőke után, az 1870-es években érte el fénykorát. Termelésének nagyobb része hazai fogyasztásra került, míg kevesebb részét Moldovába, Bukovinába és Galíciába exportálták.
A gyufagyár részére szükséges nyersanyagot az Ős-Marosszék Havasbirtokossága nagy kiterjedésű fenyveseiből termelték a sóvidéki erdőmunkások, a Szováta és Juhod patakok vizén vadúsztatással úsztatták a patakok torkolatáig, ahonnan fuvarszállítással jutott el Parajdra az évi 8-9 ezer „rövid ölfa”.
A szálkakészítő malom 1875 júliusában leégett, de már szeptember első feléig kijavították a körfűrészeket és a szálkahasító gyalugépeket, és újra elkezdték a termelést.
Egy 1875-ből származó híradás szerint a következő hónapokban kicserélték az égést szenvedett és részben már elavult gyalugépeket, és még abban az évben 2-3 csöves Romer-féle, valamint 25-30 és 50-60 csöves Anton-féle gyalugéppel készítették már a gyújtószálkát. Az utóbbi 3100 mm hosszú, 310 mm széles és 75 mm vastagságú pallódeszkából hasogatta a gyújtószálkákat, mely modern kivitelezésű gyalugép egyben három funkciót végzett: metszőkéssel bevágta a fát, merőlegesen, a gyufaszál hosszának megfelelően; egy másik késsel gyufaszál vastagságú lapokra hasította a pallót; a harmadik kés pedig gyufaszál vastagságban gyalulta le a rétegeket.
Ezidőtájt a parajdi gyufagyárnak a kor színvonalán álló „legtökéletesebb gépei voltak”. Ekkor 200 munkás dolgozott a gyárban: 80 férfi, 80 nő és 40 hat- tíz éves korú gyermek. A férfiak napi bére 80-100 krajcár, a nőké 60-70 és a gyermekeké pedig 30-40 krajcár volt. Az iparkamara 1891. évi Jelentésében már a következőket olvashatjuk: „Parajdon van egy jelentékenyebb gyufagyár, amely Reitter József Bp.-i cég tulajdona. A gyár vízierőműre van berendezve: egy turbina és két vízihajtókerék, összesen 60 lóerővel tartja üzemben a különböző munkagépeket, amelyeknek száma 55. Alkalmazva van 110 férfi és 130 női munkás. Az évi termelése mennyiségben kb. 320000 csomag gyufa, amelyeket belföldi piacokon helyezik el. Nagy hátránya, hogy 52 km-re esik a legközelebbi vasútállomás; túl van terhelve közadókkal”.
A múlt század vége felé a gyufagyár nyersanyag-szükségletét már leginkább a Gyergyó-felőli oldalon elterülő erdőségekből szerezte be, ami feltehetően igen költséges volt. Erről tanúskodik a következő szöveg is: „A parajdi gyufagyár kiszállított mintegy 5161 köbmétert 1900 forint értékben. Ennek egyötöd részét a megye, négyötöd részét pedig a gyergyói községek, nevezetesen Alfalu, Újfalu és Remete szolgáltatta”. A későbbiek során mindezt még jobban alátámasztják a következő sorok: „A parajdi gyufagyár Gyergyó Alfalu község erdeiből fedezi a gyufaszálka szükségletét”. Egyre rosszabb idők járnak a parajdi gyufagyárra, ami a következőkből is kitűnik: „A gyufagyártás az előző évekhez viszonyítva rosszabbodott. Oka: a fogyasztópiactól a nagy távolság, miért nem lehet versenyképes más gyárakkal. A munkásoknak egyre kevesebbet fizetnek. — A marosvásárhelyi állomásról elszállítottak 8650 métermázsa gyufát a jelentett időszakban”.
1895-től megszűnt a gyufa exportálása, csupán több láda „bükklapockát” szállítottak a bukaresti gyufagyárnak. Ettől kezdve a parajdi gyufagyár kiesett központi fekvéséből, excentrikussá vált még erdély viszonylatában is. A Kis-küküllő menti vasútvonal építésének késlekedése, a rossz utakon való szekérszállítás lényegesen növelte a termelési költségeket. Emiatt 1899-ben lebontották a parajdi gyufagyárat és áttelepítették Kolozsvárra.