Rapsóné öröksége - Tanulmányok Parajd község múltjából (Corvin Kiadó, Déva, 2006)
A parajdi gyufagyár (144-149. oldal)
Szerző: Csiki Zoltán
Parajd történelméhez szorosan hozzátartozik a gyufagyár negyvenkét évet felölelő története: a tanulmányból megismerhetjük a kezdeteket, a gyufakészítés mikéntjét, a technikai berendezéseket, módszereket.
Egyre halványodik annak a gyufagyárnak az emléke, amely Parajdot mintegy 140 évvel ezelőtt Kárpát-medencei viszonylatban az élvonalba emelte.
1815-öt írtak, amikor Európában először kezdték gyártani a gyufát. Még az 1830-as években is az effajta gyufacsomag mellé egy kis üveget is kellett vásárolni, ugyanis a termék nem volt még a ma ismert, súrlódással lángra lobbanó gyújtószer. A szálat egy külön üvegcsébe ütötték belé, hogy meggyúljon. A klórsavas káliból, porrá tört kénnel és vízzel összekeverve, habarékot készítettek, majd megszárították. Ez az anyag kénsavval érintkezve lobbant lángra. A megkénezett gyufafej a fenti anyagból állott. Az üvegcsében kénsavval átitatott azbesztdarabka volt. Ha a gyufafej érintkezett ezzel, meggyulladt. Ez az ősgyufa egészen az 1860-as évekig létezett, de pár éve már megvalósult egy praktikusabb is, amelyhez már nem volt szükség üvegcsére. 1832-ben Trevani és Romer bécsi cég klórsavas kálium és antimonkénegből előállította az első dörzsölés által meggyúló gyufát.
Aztán több éves kísérletezés után jutnak el az egyre biztonságosabban kezelhető, könnyen gyúló gyufáig, bár még sok műhelyt, kis gyárat, részleget emészt meg a klórsavas, salétromos, salétromsavas ólom, ólomhiperoxid, foszfor és egyéb összetevők sora, épp a nehezen kézben tartható gyúlékonyság miatt. A kísérletek egyre inkább a foszfor alapú gyufa felé haladtak. A finomra őrölt foszforból vízzel pépet készítettek, a kénezett gyufákat belemártották és megszárították. Hogy a könnyen lángra lobbanó foszfor ne érintkezzék levegővel, lakkal vonták be, majd ismét kiszárítva csomagolták ás forgalmazták. Az ún. zajtalan foszforalapú gyufa kikísérletezése a debreceni születésű Irinyi János nevéhez fűződik, de találmányát azonnal megveszi a bécsi Romer, és ő is szabadalmaztatja. A folyamatban levő kísérletezések közepette Európa-szerte sokasodnak a gyufagyárak. Erdélyben elsőnek Kolozsváron létesült 1852-ben. 1886-ban indul a temesvári, de 1857 őszén - 1858 elején egy bizonyos Hafner / Haffner már elindítja az első parajdi gyufagyárat. Bár a korabeli sajtó a többnyire hiányzó székelyföldi ipar kapcsán az évente beszámoló, értékelő cikkeiben mindig ott van Haffner neve, mint valami biztonságos kis úttörő vállalkozás a vegyiparban, nem sokat árul el az első helyi gyufagyár technikai vagy foglalkoztatásbeli jellemzőiről (még a vállalkozó nevét is csak a fenti formákban adja meg). Ezekre csak a későbbi helybéli riportokból tudunk következtetni. A korszak másik kis gyufagyáráról épp az Aprily Lajos feljegyzéseiből tudhatunk meg annyit, hogy az Brassóban volt, és a költő születése után pár hónappal szűnt meg. Ebből láthatjuk, hogy az 1815-ös bécsi kezdetek után Erdélyben három komolyabb gyufagyár működött, amelyekből a brassói 1888 elején szűnik meg, a kolozsvári már 1867-ben. Apróbb műhelyeket még emlegetnek, különösebb megvalósítás nélkül. Csupán a temesvári él napjainkig, és a parajdi működik a század végéig. Ugyanis Reitter Karl / Josef osztrák tőkés 1867 elejére felszámolja a kolozsvári gyárát és megveszi Haffner parajdi gyáracskáját. Az 1866-os beszámolókban még egy-egy mondat jut Haffner gyárának: „Parajdon áll és tartja fenn magát a derék Haffner gyufagyára”. (Székely Néplap, 1866. aug. 11). Hasonló a december végi visszatekintő értékelés is. Reitter rövidesen ezt a gyárat az akkori Magyarország legrangosabb gyufagyárává fejteszti. A gazdacsere évében több látogató is megörökít valamit a gyár életéből, bár a későbbi megemlékezők a gyár tevékenységét egyszerűen az ún. büdösköves gyufa jelzőjével minősítik. Egy korabeli adatközlő szavaival ,,Fehérfoszforos gyufát gyártottak itt, nem a vörösfoszforos svéd gyufát. Ez meggyúlt a székelyharisnyán végighúzva is”. Mentovich Ferenc a Székely Közlöny 1867. XII. 12-i számában épp azt írja meg, hogy ekkor Parajdon a foszfor alapú gyufa készül. Csupán azt kifogásolja, „hogy miután e gyártmányok jelensége el van ismerve, miért kell máig is pesti cégnek állani a dobozkákon!?” Sokkal többet tudunk meg Porzsolt Adámtól, a kor átlaga fölé emelkedő atosfalvi tanítójától, akinek nem ez az egyetlen nívós írása az időszaki sajtóban. A Székely Néplap 1867. XII. 7-i számában örökíti meg a gyárban való látogatását:
„Mihelyt beléptem, a gyár népe mind rám bámult, mindannyi megállott munkájában, úgy hogy a felügyelő többször kényszerült rájok kiáltani, sőt egy makrancosabb fiút előttem nyakon is ütött, mondván: <<forgódj, ne bámészkodj!>> Megszégyeltem magam s néhány percnyi figyelmes szemlélés után eltávoztam, terhemre lévén különben is a nehéz kén és villószag.” A gyár a kis Parajd pataka és a Kisküküllő mellett van, jól elkülöníthető részlegekkel, egymástól mintegy kilométer távolságra. Az alkalmi riporter tudósítását így folytatja: „A gyufagyárnál, mondhatni csupán a szálka gyalulást teszik felnőtt férfiak, a többi kezelés leány- és fiúgyermekek kezén megy át... Kilenc- tíz éves leánykák keze oly szaporán jár, mint a villám. Egy kisfiú oly gyorsan kapdosta el a metszőgép elől az elvágott szálkákat marokkal, hogy bámultam rajta, mégis sem el nem ejtett, sem a kés előtt nem hagyott egy szálat is. Pedig ha nem kellő időben markol oda, minden ujját leszeli az az éles vas...
E gyár gyermekmunkásai megközelítik a hatvant, mint futólag látám. Darabszámra dolgoznak, ki milyen serény, annyi a fizetése. Nem kevés van köztök, ki magát, anyját, atyját ruházza, mégis 4-5 aranya van letéve, holott csak tíz éves. Általában a kislányok többet keresnek, mint a fiúk.
Az erősebb munkákra: gyalulásra, kénezésre, villózásra, fűtésre kemény férfiak vannak alkalmazva, de minthogy a gyufakészítés tömérdek pepecseléssel jár, ezt gyermekek végzik. A festanyagos villót maga a gyáros vegyíti, és nem bízza senkire. Gondolhatni, hogy legutolsó műtét a gyufánál a villózás, mely után alólról fűtött szobában zárt helyen 23 R-on megszárad. Végül jő a becsomagolás, nagyobbacska lányok által. Míg Haffner kezelte, minden gyermek egy kis géppel rendezte a szálakat most ezt gyűszűs, jobb hüvelykkel végzi igen gyorsan. Tömérdek a haszon, mit ez a gyár Parajdra és a két Sófalvára áraszt. Csuda, hogy olyan olcsó a gyufa, 30%-kal adják a gyárból. Először a gyáros csonka-bonka idegeneket hozott szálka gyalulni s egyébre; ma már mind nélkülözhetők, mert a székely épp úgy meg tudja csinálni mint a cseh vagy német, csak legyen ki elöl menjen” - végzi az észrevételeit. Két megjegyzés a szemtanúk feljegyzéseiből kiemelendő: a Reitter József néven ismert gyár eleinte a piaci és kivitelezési sikere céljából rövid ideig budapesti firmája alatt kezdte a parajdi gyufatermelést és onnan hozott emberekkel. Csak miután biztos volt a sikerben, azután választott parajdi emblémát és helyi embereket. Ugyanakkor azt is kikövetkeztethetjük, hogy még a Romer-féle kézigyaluval, de több ember munkáját helyettesítő bonyolultabb gépekkel is dolgoznak. És mindez a gyár Reitter-korszakának legelején történik. Továbbá kiépíti a bel-és külföldi piacait és igyekszik előre biztosítani a szükséges famennyiséget. 1870.IX.-ben folyamodik Marosszék képviseletéhez, hogy a Székhavas legjáratlanabb, eddig értékesíthetetlen magaslatain a Szováta-patakot a gyár saját költségén faúsztatásra szabályozhassa, gátakat, zsilipeket, rakpartokat és egyebeket építhessen, s így a széknek azon holt kapitálisát folyóvá tehesse. Az ajánlatot elfogadják és a szék nyomban bizottságot is nevez ki a helyszínelésre. És következik egy 15 évre szóló szerződés, amely a 15.537 hold házilag kezelt erdő kitermelését fogja meghatározni a Marosszéki Közbirtokosság mint tulajdonos és Reitter gyufagyáros között. A szerződés értelmében az erdőbirtokosság 6-800 rövid öl, 6-7 hüvelyk átmérőjű hasábokra hasított és héjától megtisztított fenyőfát úsztat Szováta vizén a gyáros fűrészmalmához, s itt ölbe rakja. Ezen kívül 1000-1200 db fűrésztönköt, 2 öl és 6 hüvelyk hosszban, ás 10-21 hüvelyk átmérővel. Ezt a kitermelés helyszínén veszi át a tulajdonos. Bár a parajdi gyufagyár fellendülése egybeesik Reitter 1867-es megjelenésével, e sikeres évtizedeknek is legkiemelkedőbb szakasza épp most 1870 után kezdődik: biztonságos termelés, bővülő belföldi piac, Moldovát és Bukovinát már potenciális felvevőként ismerhette meg, hamarosan Szilézia felé is rakományokat fog indítani. Az árut már rég nem pesti cégér alatt futtatja, sajátos, főleg piros-fekete színek kombinációjával hozza forgalomba. Ezek a címkék nem állandóak, időszakonként más-más kivitelezést alkalmaz, miként a termékei sem egyformák. De az általában ismertek szinte kivétel nélkül kétnyelvűek: egyik oldalon német, a másikon magyar.
S ha eleinte az addig is bizonyító, távolról hozott szakemberekre alapozott (ami egy vállalkozásban nagyon is természetes), igyekezett mindinkább a helybéli munkaerővel, parajdi és sófalvi emberekkel kiviteleztetni az egyre ambíciósabb terveit. Az első öt évben a foglalkoztatottság méreteire az Orbán Balázs és mások által is megadott számot találjuk: 80 férfi, 80 nő és 40 tíz év körüli gyermek. 200 foglalkoztatott egy olyan faluban, amelynek lélekszáma még csak alig éri el az 1400-at, nem rossz arány. A tulajdonos 5 évi tapasztalata már itteni elindulása első éveitől a gépesített termelést helyezte előtérbe. A munka durvább és nagyobb részére Reitter a Sükösd- féle Küküllő hídtól lefelé, a folyóvíz melletti telkeket vásárolta meg (ma itt hat belsőség áll a helyén Alsó-Görgényalján), később még a mai piac alatti részt is ő használta, le Bagolyvárig. Ide szállították a bucsini lucfenyőtőkéket. Gépjeit Németországból és Ausztriából hozza, ahol a Sebold-féle gépgyár Durlach, a Roller-féle Berlinben a kor legtökéletesebb hámozó és szálkakészítő felszereléseit gyártja. Ő vízikerékkel üzemeltetett gyalugépekkel dolgozott: Darstand-, Chemnitz- Durlach- típusúak hasogatják a gyufaszálkákat előbb 400-500 mm (azaz 8-10 szálhosszúságnak megfelelő) hosszúságúra, amelyet aztán kéveszerű nyalábokba kötöztek. Pontosabban előbb gyufaszál vastagságú lemezeket, amelyeket egymásra téve az ún. nyakalógép asztalára fektettek. E gép tápláló szerkezete a szalagokat a gyufaszálka szélessége mértékében 2-4 mm sebességgel előre tolja, és az asztal végén levő függőleges mozgású széles kés lefelé haladva az egész szalagcsomagot átmetszi. Ez a legkorszerűbb eljárás volt, de Parajdon az 1857-58-ban induló gyufagyár történetében, legalábbis az első 10 évig kézi nyakalógép volt, amely a szecskavágóhoz hasonlóan működött, a gyaluk között is a Romer-féle kézigyalu. Ez a kézi gyalu abban különbözött a megszokottól, hogy alul kisebb szög alatt beállított 2-3 csőből álló szerszámmal volt ellátva. A felaprózott szálkákat rostálni és rendezni kellett. A rostáról az ép és tökéletes szálkák nyomdabetű-rámához hasonló táblák hézagaiba hullottak. A hibás szálkákat és a hulladékot a rezgő mozgású rosta válogatta. Innen kerültek a mártóba, ahol egy üstben állandóan hevített kénoldatba mártják a végeit. Ez arra szolgált, hogy a hirtelen ellobbanó foszfor tüzét átadja a későbbre meggyulladó szálkának. Ha ez megszikkadt, következett a foszforoldatba való mártogatás, majd ismét a szárítás ás a csomagolás. Itt mindig a fürgébb kezű lányok, asszonyok dolgoztak szalagmunka szerinti beosztásban. A skatulyakészítés és a csomagolás az említett feldolgozó teleptől mintegy km-re volt, a Csata-kert és Parajd-pataka közti térségben, a mai Donáth- szoros (zsákutca) végében. A felfelé ívelő termelés 1875 körül elérte a 25 millió csomagot, aminek 200-250.000 Ft volt az évi tiszta osztaléka. E felfelé ívelő termelési szakaszában éri 1875 júliusában a nagy csapás, ugyanis leég a szálkakészítő malom. De hogy mindössze másfél hónap múlva nem csak kijavították, újjáépítettek mindent, hanem úgy néz ki, hogy a Romer-féle kézigyalukat teljesen az Anton-féle gyalugépekkel helyettesítik, bizonyítja a vállalkozás erős anyagi alapját ás a biztos piacot. Az Anton-féle váltakozó mozgású gyalugép a Romer-félének gépre való alkalmazását jelentette, amely ha a szerszám egysoros, akkor 25-30, ha kétsoros, akkor 50-60 csőszerkezettel való felszerelését jelentette egymás mellett ás fölött, gépi erővel működtetve. Ez a gép 2-6 millió darab szálkát készíthetett 10 óra alatt, aszerint, hogy egysoros vagy kétsoros csőrendszerrel volt felszerelve. 1876 nyarán, a leégett szálkakészítő műhely helyébe állított és újonnan felszerelt gyárat R.M.D. Basotă látogatja meg Brassóból, és beszámolót közöl a Transilvania VII. 1-jei számában. A látottak meglepik: ,,... alkalmam volt megnézni és szemügyre venni a gyárat összes felszereléseivel, látni a munkásokat és várakozáson felül meglepett a létesítmény, amely annyi pénzt hoz annak a vidéknek a legnagyobb természeti forrása, a fa feldolgozása révén...”
Ha nem tévedek, Erdélyben 4 gyufagyár van: Kolozsváron, Brassóban, Gyulafehérváron és Parajdon. A kolozsvári és gyulafehérvári viszont alig érdemli meg a gyár elnevezést, mert a legprimitívebb gyufaszálkák készítésénél előbbre semmit sem haladtak, az igényesebb szalongyufát nem is próbálják csinálni, és a termelésük olyan alacsony, hogy egy év alatt nem állítanak elő annyit, mint Parajd egyetlen nap alatt. A termékük pedig olyan primitív, hogy szinte senki sem vásárolja. A brassói — bár mindössze 50000 Ft tőkével rendelkezik — valamivel jobb árut termel, és rátért a szalongyufára is — olyan kis helyiségekkel rendelkezik, hogy egy év alatt valósítja meg azt, amit Parajdon egyetlen hónap alatt. E három gyárban együtt véve nem termelnek annyit, amennyit fogyasztanak Erdélyben, Isten őrizzen, hogy még exportra is jusson. [e gyáracskának volt az alkalmazottja Jekeli Ludwig, Aprily édesapja! — Cs.Z.]
A parajdi gyár két nagy épületből és több apróbból áll, és a német Reitter Karl, bár mintegy 100000 Ft tőkével indult, egyre jobban tökéletesítette, mind többel fektetett be, és ma 450-nél több kislánnyal, legénykével s nagyon kevés felnőtt férfival dolgozik... a fizetés is jelentős, mert nincs olyan munkás, aki havonta kevesebbet keresne 25 Ft-nál, sőt egyesek a 45 Ft-t is elérik... ”.
Miután foglalkozik a gyár technikai, termelési jellemzőivel, az exportáru célországaiként Romániát, Bukovinát, Galiciát, Szerbiát és Törökországot is megnevezi (más forrásokban nem találtam mindezeket az országokat). A munkásain kívül fizet 15 hivatalnokot és részlegfelelőst, akiknek jóval nagyobb fizetést biztosít, zárja egyebek közt beszámolóját a brassói tudósító. A foglalkoztatottak száma is itt a legnagyobb (450), amelyet a magyar nyelvű források nem igazolnak, de az egykori szemtanúk, munkások is ezekben az években 400-at elfogadnak. A román tudósító által felsorolt 4-5 ország azért is lehetséges, mert egy 1875. januári nagy tűzvész alkalmával leég a göteborgi svédgyufagyár, amely minőségi termékével több nyugat-európai országot látott el a kor újszerű és nagyon igényelt árucikkével. A tűzvészben a göteborgi gyár elveszítette 44 alapemberét is, akiknek a pótlása is gondot okozott a nehezen uralható lobbanás korában. Reitter a veszély megelőzésére — helyi lángra lobbanások tanulságaképpen — a vaskazettás szárítást, tárolást vezette be, s így utóbb elkerülhette az egész gyárat felemésztő égéseket.
Az a teljesítmény, hogy 55 munkagépet működtetett a két telepen egy turbinával és két vízi hajtókerékkel, összesen 60 lóerővel, állandó alkalmazásban dolgoztatott 110 férfit, 130 nőt (a begyakorló ifjakat és az alkalomszerűen bedolgozókat nem számítva) — 1891-es jelentésből — ‚ hogy 320.000 csomag gyufát forgalmazott csak belföldön még ezekben a lefelé szálló években is, bizonyítja, hogy Parajd a gyufagyártásban az elmúlt években az elsők között van az egész Kárpát-medencében. Csúcsidőszaka az 1870-es évek elejétől 1882-84-ig tart. A megtorpanás okai régi és új keletűek egyszerre. A legterhelőbb az, hogy 1888-ig még vasút sehol sem érinti Székelyföldet, mert a Budapest-Bukarest vonal Nagyvárad-Kolozsvár-Brassón keresztül Tövis felé megy. Az egyetlen másodrendű szárnyvonal is Szászrégen-Marosvásárhely-Kocsárd felé vezetett. Héjjasfalva toronyiránt a legközelebbi állomás, ahova szekereken szállíthatta a gyufát, hogy vonatra tegye. Áprily Lajos csecsemő korára emlékező, az édesanya későbbi elbeszélése alapján megörökített útleírásából tudjuk, hogy Reitter az első 20-23 parajdi évében ide szállíthatta vagonírozás céljából az exportra vagy távolabbi belső piacokra küldendő gyufaszállítmányait. Az édesanyja emlékei alapján így örökítette meg ezt az utat: „1888 októberében vonattal Héjjasfalváig mentünk. Odáig nagy echós szekerek szállították a gyufát Parajdról. A fedőgyékény alatt anyám nagyon féltett a megfázástól, de baj nélkül érkeztünk meg. Ez volt az első nagy és viszontagságos kirándulásom — 11 hónapos koromban!” Ez az út pedig Pálfalván, Szentábrahámon keresztül vezetett Székelykeresztúr irányába, az akkori viszonyok között szinte mezei utakon! Nagy hátránya az, hogy 52 km-re esik a legközelebbi vasútállomástól, s hogy aránytalanul túl van terhelve közadókkal. Szinte évente megemlíti a másik nagy visszahúzó erőt, amely az 1885-ös évtől kegyetlenül fosztja meg a külföldi piactól: az 1883-84-es román-magyar vámháborút. Ettől kezdve Románia olyan magas vámilletéket ró az importcikkekre, hogy sem a belföldi vásárlói, sem az exportáló fél nem tudják vállalni. Moldova és Bukovina így vásik ki az ügyfelek sorából. A gyufagyár sorsa így leginkább a belföldi gazdasági konjunktúrára szorul. Az 1893-as jelentésében ez áll: a gyufagyártás helyzete lényegesen rosszabbodott a fogyasztó piacoktól való nagy távolság, a nehéz verseny és az egyre nehezedő fabeszerzés miatt. 1894-ben hasonló okok miatt először kényszerül munkás-elbocsátásokra. Az iparkamara szállítási kedvezményeket próbál kicsikarni a minisztériumtól, hogy menthesse a gyárat. A belső verseny is kegyetlenné válik. Ha az 1860-as években még alig létezett versenytárs, a századfordulóra már 21 gyújtógyár / gyúszergyár (így nevezték a gyufagyárakat) van az akkori Magyarországon. A Székhavasának elfogyott az eladható fája, a 15 éves szerződés is lejárt. A fabeszerzés pedig egyre inkább a Bucsin túlsó oldalában lehetséges, ami jelentősen növeli a kiadásokat. A megye már a szükségleteknek egyötödét bírja adni, négyötöd részét Alfalu, Újfalu és Remete szolgáltatja. Később már csak Alfalura szorul. 1895-ben megszűnik a gyufaexport. Az évi jelentésében Reitter József ezeket írja a Marosvásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamarának: „Az 1895-ik évfolyamán gyáram a nagy verseny által előidézett nyomasztó árak mellett, általában visszaesést mutat, minek fő oka abban keresendő, hogy telepem a vasúttól nagyon messze esvén, a tengelyen való nagy szállítási költségek a versenyt rendkívül megnehezítik. A munkabérviszonyok általában változatlanok voltak. A nyersanyagok, főleg a fa beszerzésére vonatkozólag megjegyzem, hogy az eddigi méltányos faárak gyáramnak létezését itten biztosították, de újabban a fenyőfa ára annyira emelkedett, hogy gyáram valószínűleg elveszti egészséges bázisát, annyival is inkább, mivel a finom gyufa- melyhez nagymennyiségű nyárfa kívántatik, mely azonban vidékünkön csak elszórva található mindinkább tért hódít. Gyufát egyáltalán nem exportálok, hanem évente több láda bükkfalapoczkát szállítok a bukaresti állami gyufagyárnak.” A finomabb, nyárfa alapú svédgyufa gyártása nyersanyag hiányában szóba se jöhetne, ha mind felhoznák is Tövisről a megkésett vasútvonalat. Már felveti a gondolatot, hogy ismét Kolozsváron szándékozik új gyárat indítani, ahol a fához valójutás, a vasút közelsége mind megkönnyítené a parajdi számláit. Ezekben az években Héjjasfalva helyett a marosvásárhelyi vasútállomást használja szállításra. Az 1897-es évben az importból származó gyufa árszorításairól beszél a megszokott fahiány mellett. Id. Jékely Lajosnak megemlíti, hogy megtörténhetik a következő évtől a helybeli gyár felszámolása. Áprilyt az udvarhelyi Főreáliskola második évére ezért nem meri az apa már rendes tanulóként beíratni, csak magántanulóként készíti fel Kovács Mihály helybéli tanító az év végi vizsgákra. Láthatjuk, hogy a fenti okok matt 1884 után a mind nagyobb nehézségekkel küzdő Parajdi gyufagyár lefelé szálló szakaszába jutott. S bár Jékely Lajos ebben az időszakban lesz a gyár hivatalnoka, a leendő költő apja azért mondhatja a legstabilabb éveknek a parajdiakat, mert Reitter éppen üzleti érzékének köszönhetően 15 évig még biztos anyagi egzisztenciát tud nyújtani az alapembereinek: gyufaszálkákkal látja el a gépekkel nem rendelkező, kezdő bukaresti gyufagyárat, nagyobb hangsúlyt fektet belföldi piacának kiszélesítésére. Most szerzi meg értékesítő piacként Vajdahunyadot és más vidékeket. Bár 1898-ra a Tövis-Parajd széles nyomtávú vasútvonalat felhozzák Sóváradig, a fabeszerzési lehetőség beszűkülése, a magas román vámilletékek kimondatják a tulajdonossal a bezáratást. A gyufagyár végül csak 1899. október közepén szűnik meg. Az Udvarhelyi Híradó 1899. aug. 27-i száma már előre jelzi a felszámolandó parajdi gyufagyár tényét és következményeit. A rövid hír szó szerint a következő:
„Pusztuló székely ipar. Parajd községben, Reitter József 33 év óta fennálló gyufagyárát ez évi október hó közepén be fogja szüntetni, illetőleg Kolozsvárra fogja áthelyezni. Ugyancsak ez évben szüntették be a 102 év óta fennálló bükszádi üveggyárat. Mindkét helyen számos székely család marad kenyér nélkül. — Ez idő szerint a Szent-kereszt-bányai kisebbszerű vasgyáron kívül más jelentékenyebb iparvállalat nincs a négy székely vármegyében, nem számítva ide fűrészelő telepeket s egynehány pálinkagyárt. Oka e pusztulásnak első sorban a vasút hiánya; a következménye pedig kivándorlás és züllés.”
33 évig élt itt Reitter vezetése alatt. Az 1899-es iparkamarai jelentés egy szót sem szól róla... Ha a 33 évhez hozzáadjuk Haffner 9 évét, 42 évig volt Parajdnak egyfolytában gyufagyára. Az átköltözéskor csak a református egyházi iratok 35 eltávozót említenek Parajdról. Ezekben nincsenek benne a sófalviak és más vallásúak. Az igazság az, hogy az alapemberei mellett kb. 40 személyt visz fel Kolozsvárra a község területéről, hogy betanítsák a helyszínen újonnan felvett embereit. Az első világháború után még keresték fel helybéli lakosok, akiket mindig szívesen fogadott. A szőke arcú Reitter Józsefet ekkor elhízásra hajlamos, duzzadt hasú kövér emberként írják le, pedig mindössze 50 éves volt. De ez már a parajdi tartózkodás alatt született ifj. Reitter József lehetett. Nem ellenőrzött források szerint a gyárat talán eladta az államnak.
Évekkel ezelőtt öreg kolozsvári nők mesélték, hogy az 1950-es években még személyesen résztvettek azon a tüntetésen, amely Reitter kolozsvári gyufagyárának a megmentéséért folyt... A hatóságok — mesélésük szerint — Brăilára telepítették, így vetették meg a ma is működő ó-romániai gyufagyár alapjait. Helyébe a román állam a Tehnofrig nehézgépgyártó központot hozta létre Kolozsváron. Ifj. Reitter József közben már 1934-ben kiköltözik a Házsongárdi temetőbe. 64 éves volt.
Példamutató az, hogy a fényes bécsi környezetből hogyan lesz ez a család rövid ideig magyarországi, majd mintegy 75 évig Erdély sokarcú világának, köztük többnyire magyaroknak a kenyéradója.
(Régebbi dokumentumok, mind az 1852-es kolozsvári, mind az 1867-es parajdi gyufagyárat Reitter József nevéhez kötötték és tulajdonosként a Reitter-testvéreket emlegették. A gyárról szóló visszaemlékezésekben, írásokban bosszantóan összemosódnak a nevek. Végig ugyanarról a Reitter Józsefről nem lehet szó, mert akkor 100 évnél is többet kellett volna élnie (id. Reitter J. indította már 1852-ben az első kolozsvári gyufagyárat). Találtam viszont Reitter Karl nevét, aki csak a román tudósító írásában jelenik meg. Lehet elírás, testvér vagy esetleg Josef-Karl nevű apa is. Pusztán egyéni érzésem viszont az, hogy Nirschy Lipótot emlegetik testvéreként, aki szintén Budapestről jött Parajdra, és végig ők voltak ketten a fő befektetők. Sőt, van olyan dokumentum, amely Nirschy Lipótot tünteti fel gyártulajdonosnak. Ha iskolai vagy egyéb ügyben a presbitérium, esetleg a munkások panaszkodtak, mindig Nirschyhez fordultak. Karl neve sehol sem található többet. Azért nevezhették testvéreknek ifj. Reittert és Lipótot, mert mindkettőnek a felesége Garasi-lány volt. Ha pedig két testvér volt, akkor Karl és Josef lehetett, csak együtt sohasem említik név szerint. Karl csak id. Reitter Józseffel lehetett volna testvér, de akkor Reitter Karl hamarabb kivonulhatott az üzletből, mert 1880 után sehol sem bukkantunk már a nevére a még csúcson levő gyufagyár ügyes-bajos dolgaiban. Az adóhivatali, kereskedelmi kamarai jelentéseket mindig Reitter József írja. Ő jelenik meg mintegy két évtizedig a megye virilistáinak is a névsorában. Egy biztos: ifj. Reitter József parajdi gyártulajdonos, római katolikus vallású született Budapesten 1870-ben — az anyát vihették Bp-re szülni, amikor már a család működteti negyedik éve a Haffnertől megvásárolt gyárat Parajdon — felesége Garasi Gizella r. kat. sz. 1873-ban. A Parajdon született gyermekét is József-Ferencnek kereszteli. Született 1895. XI. 4-én, de 1931. II. 24-én, 35 évesen Kolozsváron meghal.) Ez utóbbi, legifjabb Reitter József, koránál fogva, nem szerepelhetett a parajdi korszakban felelősként.)
Három felvétel az egykori gyufagyár termékeinek címkéiről.
A másik oldalon általában német nyelvű volt.
Könyvészet
1. A Marosvásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamara Jelentése kerületének közigazgatási viszonyairól, 1891-1913; (a Csíkszeredában, Marosvásárhelyen és Székelyudvarhelyen fellelhető számai).
2. Áprily Lajos: Önéletrajz (1918-ban papírra vetett, kéziratos rövid emlékezése).
3. Basotă, R.M.D. Transilvania, Nr. 13, 1876.VII.1. Fabrica de catranitie sau aprendiori din Paraidu.
4. Dumitrascu, N.I.: Praid — Sat ĭntr-un tinut săcuizat. Astra, Sibiu, 1936.
5. Egyed Ákos: Falu, város, civilizáció. Tanulmányok... Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1981.
6. Fővárosi Lapok 1875-ös számai.
7. Kádár Zsombor: Székelyföldi erdészeti arcképcsarnok. Erdészettörténet Közlemények. XXXIX, Bpest, 1999.
8. Mentovich Ferenc korabeli írása a parajdi gyufagyártásról; In: Székely Közlöny, 1867.XII. 12.sz. Felelős szerk. Székely Adám.
9. Pallas Nagy Lexikona, Bp., 1894-es kiadás, VIII. és XIII. kötetek., Bp., 1894.
10. Porzsolt Ádám: A parajdi gyufagyár (helyszíni riport) In: Székely Néplap, 1867.XII.7.
11. Székely Hírlap 1871.VII.19-i szám: Székelyföld, Parajd, 1871. júl. 15-én címmel Váczmány aláírással írt beszámolója.
12. Székely Néplap, hetilap, I. évfolyam, 1866; Marosvásárhelyi Teleki-Téka.
13. Zsigmond József: Tűzfészek a falu közepén - Gyufagyár Parajdon. (újraközölt írás, Székelység).