A gyufa szó eredete

A gyufa megjelölésére eredetileg, a XIX. század első felében a német Zündholz mintájára tükörfordítással létrehozott gyújtófácska használata terjedt el, amely aztán az 1840-es évekre egyrészt gyújtó, másrészt a mind a mai napig fennmaradt gyufa alakra rövidült.
A gyufa egyik végén gyúlékony anyaggal bevont, dörzsölésre könnyen gyulladó, tűzgyújtásra vagy hőadásra használt éghető (fa)pálcika.

Kezdeti kísérletek: a mártógyufa és a dörzsgyufa

A gyufa megjelenése előtt a tűzgyújtás legelterjedtebb eszköze a tűzszerszám volt, amely kovakőből, egy acéleszközből és egy taplóféleség feldolgozott, kiszárított belső anyagából állt. Ha a kovát súroló irányban az acélhoz ütögették, az utóbbiból kirepülő szikrák lángra lobbantották a könnyen gyulladó taplóanyagot. Ezzel az eljárással akár csak egy pipa meggyújtása is nagy odafigyelést, ügyességet kívánt, az eszközök minőségétől, állapotától függően hosszabb időt, perceket vett igénybe.

Kínában már a VI. században használtak tűzgyújtásra kénnel átitatott fenyőfa pálcákat, de a modern gyufa feltalálása a XIX. század elejére esik. A XVIII. század végén a fehérfoszfor felhasználásával kísérletezték ki az első, még nem dörzsgyufaszerű gyújtóeszközöket (például foszforos gyertya). 1805-ben a francia vegyész, Louis Jacques Thénard asszisztense, Jean Chancel kísérletezett ki egy költségesen előállítható és meglehetősen veszélyesnek bizonyult gyufaféleséget, a mártógyufát, amely kereskedelmi forgalomba soha nem került. A gyufa gyúlékony fejét kálium-klorát, kén, cukor és gumi elegyével vonta be, amely egy kisebb kénsavas azbesztet tartalmazó edénybe merítve gyulladt meg. A későbbi évtizedekben a francia François Derosne és az angol G. Cooper igyekezett tökéletesíteni a mártógyufát, de használata továbbra is veszélyes maradt.

Az első dörzsgyufát John Walker angol vegyész találta fel 1827-ben. Robert Boyle 1680-as évekbeli kísérleteit alapul véve állította össze azt az antimon(III)-szulfid, kálium-klorát, termésgumi és keményítő alkotta elegyet, amely érdes felülethez dörzsölve meggyulladt. Az általa congrevesnek elnevezett gyufa szabadalmi jogait Samuel Jones vásárolta meg, és végül lucifers néven hozta forgalomba. E kezdetleges gyufának azonban több hibája is volt: a gyufa a hozzá mellékelt dörzspapír segítségével nehezen, de siker esetén robbanásszerűen gyulladt meg, a láng nagysága kiszámíthatatlan volt, ráadásul elviselhetetlen szaggal járt együtt.

1831-ben a francia Charles Sauria fehérfoszfort adott a gyulladóelegyhez, amely könnyebb gyulladást eredményezett, és csökkentette a kellemetlen szagokat. Az újítás viszont azzal járt együtt – lévén a fehérfoszfor rendkívül gyúlékony –, hogy a gyufaszálakat légmentesen kellett tárolni. Ráadásul az újonnan nyílt gyufagyártó üzemek munkásai tömegesen kaptak foszformérgezést (foszfornekrózis), sőt, követtek el foszforral öngyilkosságot, így a veszély felismertével széles körű kampány indult a fehérfoszforos gyufák betiltásáért.

Irinyi János és a zajtalan gyufa

Irinyi János

Irinyi János (1817-1895)

A zajtalan és robbanásmentes biztonsági gyufát 1836-ban a magyar Irinyi János találta fel még vegyészhallgató korában. Professzora, Meissner Pál egyik sikertelen kísérlete gondolkodtatta el, és a kálium-klorátot ólom-peroxiddal cserélte fel. A foszfort meleg vízben oldotta fel, majd a kicsapódott foszforszemcséket ólom-szulfiddal és gumiarábikummal elegyítette. A fenyőfa gyufaszálak fejét a képlékeny masszába mártogatta, majd hagyta keményre száradni. Találmányát és a gyártási jogokat eladta Rómer István bécsi gyógyszerésznek, aki az Irinyi-féle gyufa gyártásán meggazdagodott.

A biztonsági gyufa (svédgyufa)

A gyufa legveszélyesebb alkotóelemét, a fehérfoszfort azonban egyelőre nem sikerült más összetevővel kiváltani. 1844-ben a svéd Gustaf Erik Paschnak sikerült a fehérfoszfort kiiktatnia, s eljárását egy évtizeddel később honfitársa, John Edvard Lundström tökéletesítette. Az immár valóban biztonságos gyufa (svédgyufa) lényege egyrészt az volt, hogy a gyúelegy egy részét a gyufafejről a skatulya oldalán kiképzett dörzsfelületre vitték át, ezzel csökkentve a gyufaszál gyulladási dinamikáját, másrészt pedig a fehérfoszfort a foszfor amorf módosulatával, az 1845-ben Anton von Schrötter osztrák kémikus által felfedezett vörösfoszforral váltották ki. A gyufafej ezt követően immár csak antimon-szulfid és kálium-klorát elegyéből állott, míg a skatulya oldalára került az őrölt üvegszemekkel kevert foszfor.

A gyártást 1851-ben indították el Jönköpingben (bár a biztonsági gyufát csak később, 1855-ben szabadalmaztatták), de a korábbinál magasabb előállítási költség miatt a nagyközönség továbbra is az olcsóbb, de veszélyes fehérfoszforos gyufát vásárolta. Továbbra is számos foszformérgezéses eset történt Európa-szerte, így az 1870-es évektől kezdve Európa országaiban sorra tiltották be rendeletileg a fehérfoszforos gyufa gyártását és kereskedelmét. Végül 1906-ban ratifikálták a fehérfoszforos gyufa általános tilalmát kimondó berni egyezményt. Ezzel szemben az Amerikai Egyesült Államokban csak magasabb adót vetettek ki az ilyen gyufára, de például az Osztrák–Magyar Monarchiában is csak 1912-ben tiltották be, Ázsiában pedig egészen az 1920-as évekig forgalomban volt. Az eredeti svédgyufa kálium-klorátját a 20. századra felváltotta a kevésbé veszélyes kálium-dikromát, illetve az ólom-dioxid.

A mindenen gyulladó gyufa

Két francia vegyész, Savene és Cahen állított elő egy olyan, nem mérgező foszfor-szulfid-változatot (foszfor-szeszkviszulfid, P4S3), amely a vörösfoszfornál jóval könnyebben, robbanás nélkül gyullad, így speciálisan előkészített dörzsfelületre nem volt szükség a gyufa meggyújtásához. Találmányukat 1898-ban szabadalmaztatták, s kezdetét vette a mindenen gyulladó gyufa gyártása és kereskedelme, de ez igazából csak az Amerikai Egyesült Államokban lett népszerű.

A gyufagyártás

A négyszög vagy kör keresztmetszetű gyufaszálak anyaga többnyire puhafa (fűz, nyár, lucfenyő) vagy bükk, de vannak levélben árusított, lapszerű fa-, keményített papír és műanyag gyufák is (levélgyufa). A gyufaszálak átmérője általában 2 mm, hossza 37-47 milliméter. A modern biztonsági gyufa vagy svédgyufa fejét alkotó elegyet az oxidálószer (kálium-dikromát, ólom-dioxid, mangán-dioxid), antimon-szulfid, színezék, üvegpor és kötőanyag képezi. Az utánizzás megelőzéséül a gyufaszálat különböző anyagokkal kezelik (vízüveg, nátrium- vagy ammónium-foszfát stb.), majd parafinnal vonják be. A gyufafej az előkészített dörzsfelületen gyullad meg, amelyet vörösfoszfor, barnakő, őrölt üveg és kötőanyag elegyítésével állítanak elő. A gyufa fejét a gyújtófelülethez dörzsölve a skatulya oldalán lévő vörösfoszfor gőzzé alakul, s ez gyújtja be az oxidálószert tartalmazó gyufafejet. Az égés átterjed a puhafa gyújtószálra, és a láng egy-két másodperc alatt hevesen, magas hőmérsékleten, szúrólángszerűen ég el.

Minthogy gyufát és gyufásdobozt hagyományosan a gyufagyárban állítják elő, a gyufaipar nem pusztán faipari ágazat, technológiáiban egyaránt megtalálhatóak a vegyipari, csomagolóanyag-gyártási és nyomdaipari tevékenységek. A nyersanyagként felhasznált, hagyományosan 60 centiméteres hengeres rönköket megforgatják, a ceruzahegyezőhöz hasonló elv alapján éles penge segítségével először vékony lemezt, hámozott furnért készítenek belőle. Ezt utána vékony csíkokra széthasítva szálfurnért állítanak elő, amelyet kötegekben a megfelelő hosszúságúra darabolnak. Az így kapott nyers gyufaszálakat foszforsav vagy foszforsavas ammónium vizes oldatával impregnálják, kifehérítik vagy megfestik, majd meleg légáramban megszárítják. A gyufaszálakat a mártáshoz előkészítve egy keretbe tűzdelik, s az abból kiálló szálvégeket (a leendő gyufafejet) a képlékeny gyúelegybe mártják. Száradás után az immár kész gyufaszálak a gyufásdobozokba kerülnek, s ez utóbbiakra mozgó körkefék mázolják fel a dörzsfelületet eredményező, melegen még képlékeny masszát.

A gyufa egyszer használatos, ezért kereskedelmi forgalomba nem szálanként, hanem ömlesztett csomagolásban, gyufásskatulyában, gyufásdobozban, illetve gyufalevélben kerül. Jellemzően négyféle csomagolás van forgalomban: gyufásdobozban ún. háromnegyedes (47 mm-es gyufaszálak, kb. 50 db gyufa), háromnegyedes rövid (37 mm, 50 db) és családi (47 mm, kb. 400 db), gyufalevélben pedig ultralapos gyufákat árusítanak (kb. 40 db). A gyulladást elősegítő dörzsfelület e tárolóalkalmatosságok külső részén kap helyet.

H. Gabnay Ferencz: A gyufagyártás

Gyufagyártás gyufacímkén

Gyufásdoboz és gyufacímke gyűjtés

Az ömlesztett gyufaszálak tárolására hagyományosan a fa gyufásskatulyák szolgáltak, amelyet a XX. század második felétől a papír gyufásdobozok, illetve az 1890-es évektől a levélgyufák váltottak fel. Ezeket különféle motívumokkal, ábrázolásokkal, címkékkel látták el, s a XX. századtól különböző cégek, majd politikai pártok is reklámfelületként kezdték el használni a gyufásdobozt, s megjelentek a céglogók, a termékreklámok, illetve az elnök- vagy képviselőjelöltek portréi és jelmondatai a skatulyák felületén. Ezek gyűjtése a XX. században, különösen az 1960-as-as években örvendett nagy népszerűségnek világszerte, így a magyar gyufa- és gyufacímkegyűjtők, ún. fillumenisták körében is.

 

Forrás: Wikipédia